Tegnap este a lábemelések számát felemeltem harmincötről, negyvenre, értelemszerűen ma is, és a továbbiakban is ez a mennyiség lesz az iránymutató.

Aztán ki tudja, hogy a végén hol áll meg, igazából érdekes lesz.

A déli napsütésben csináltam egy formát, a tegnapi pontosítás után a kérdéses átmenet is viszonylag jól sikerült.

Most már 'csak' a rejtett ütés ököllel, és a tű a tenger fenekén közötti átmenetet kéne begyakorolni.

A nyújtás megkezdése sosem úgy alakul, hogy dejó, újra itt a lehetőség, általában minden porcikám tiltakozik ellene, a végén mégis kellemes érzés tölt el.
Sokszor nézem az órát, hogy mennyi van még hátra, és mindig sok, de mégis valahogy gyorsan elszalad az idő.

Meglepődve tapasztaltam, hogy kis túlzással le tudok ülni az egyik sarkam mellé, a szépséghibája annyi, hogy mellette kapaszkodnom kell, mert egyéb esetben a gravitáció kifejti rám hatását.

Szóval a hátam még se nem egyenes, se nem előre dől, hanem inkább hátra. Meg ahogy elnézem kidugom a ülőalkalmatosságom, illetve a kinyújtott láb próbál befordulni, és kisebb szöget bezárni.

Azt meg se merem nézni mennyire tapogattam össze a falat.

A fenti felfedezés mellett azt is észrevettem, hogy a mosógép tetején nyúgvó nyújtott jobb lábam nem adaj fájdalom jeleit, csak ha próbálok ráhajolni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.